2016. december 6., kedd

Dédikém

Ő nem a déd nagymamám,csak illusztráció.

Az én dédim egy picike kis öregasszony volt. Jó szívós természettel megáldva. Édesanyámat szinte ő nevelte fel mert rajongott érte. Nem is volt több unokája.
Dédim imádta az állatokat. Volt is mindenféle a háznál mert hogy halála előttig együtt laktunk. A tanya az övéké volt és édesanyám örökölte. Sokszor elvitt a piacra árulni. Szépen felszokott öltöztetni. Hatalmas masnit kötött a szőke hajamba oszt möntünk. Gyorsan eladott mindent. Édesanyámtól tudtam meg azért vágott engem gálába dédikém mert szép voltam és sokan jöttek inkább hozzá venni tojást,tejfölt meg ilyesmiket.
Nagyon fürge kis asszony volt idős létére. Minden vasárnap neki rittyentette magát és beballagott déd papámmal a községi templomba misére. Nagyon istenes volt kivéve ha mérges volt.
Olyankor úgy tudott káromkodni hogy egy kocsis megirigyelhette volna. Míg velünk éltek dédikém rendezte az apró jószágot. Rettentő természete tudott lenni néha.
Ha netán egy csirke elpusztult,dédikém fogta a lábát,gyorsan keresztet hányt és elkezdte a levegőbe feldobálni a baromfi félét.Miközben cefetül káromkodott.
Azt kiabálta ilyenkor hogy: Itt van Isten! Baszd mög ha elvötted! Zabáld mög!
No ő ezt párszor elmondta mire kezdett szétesni a baromfi. Olyankor szólt déd papának: Hékám gyere oszt ásd el mert nem kő ez még annak a vén kurvának sé odafönt!
Szegény déd papám vágott pár keresztet magára és csak annyit szólt: Julcsa! Né óbégass! Ölég vót!
Erre dédim olyan csöndbe vágta magát hogy tán még levegőt se mert venni.
Délutánonként jött a papunk a községből és első kérdése mindig az volt: Julcsa néne oszt káromolta é az Istent? Dédim soha nem hazudott. Rávágta mindig: Hajjajj!
A Papunk: Jó van! Jó tötte! Legalább lényugodott!
Osztán nekiláttak déd papámmal borozni a konyha asztalnál. Beszéltek azok minden féléről.
Estefelé osztán kissé beborozva fölállt a papunk és rendszerint ezt mondta déd papámnak: Mosmá mögyök oszt baszok az öregasszonyoknak égy misét!
Ezzel elment. Nekünk tilos volt a káromkodás. Dédim ha véletlenül meghallotta már cserdült is a nyakleves. Azt csak neki volt szabad. Még édesanyám is körülnézet mielőtt kimondta volna azt hogy :Az anyád szentségit!
Osztán szegény dédim elkezdett betegeskedni. Öreg volt már nagyon. 91 éves. Szép kor.
Nagymamámék bent laktak a községbe és a két dédit bevitték magukhoz mert ott kéznél volt az orvos. Pont ott voltunk édesanyámmal mikor drága dédikém haldoklott. Beosontam hozzá a szobába és adtam neki puszit. Volt annyi ereje hogy megsímogatta a fejem és azt mondta: Lásd é Ilka lyányom még sé tullak férhő adni mert a vén kurva nem ereszti! Ezzel az Istenre utalt.
Hát én még akkor kislány voltam. Jött nagymamám és édesanyám dédit megnézni és engem izibe elzavartak ki az udvarra. Ott játszottam kint. Egyszer hallom a jajveszékelést. Éreztem dédivel van baj. Kérdeztem és nagymamám mondta dédikém már az angyaloknál van.
A temetésére elvittek mert dédikének a szemefénye voltam.
Szép hófehér ruhát adott rám édesanyám mivel kislány voltam még. Ők feketében voltak.
Nem igazán fogtam fel mi történik egészen addig amíg láttam a koporsóját leengedni. No akkor csaptam olyan kegyetlen sírást hogy netovább!
Utána nemsokára déd papám is ment utána. Nagyon szerettem őket. Ők is engem de talán mert egy szem lány voltam a rengeteg fiú között. Dédiéknek csak nagymamám volt. Több gyerekük nem született.


By Vadász Ili

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése